Dunhill Nightcap: a fekete sámán. Shai Hulud pipatársam után nehéz érzékletesebb leírást adnom eme ínyencségről.
Minden kertelés nélkül, a közepébe vágva: Alfred Dunhill bácsi hálósipkája a királyok dohánya, a dohányok királya. Ez az a dohány, mely az összes gyakorló pipás repertoárjában helyet követel magának, erősen gyanítom, hogy Őszentsége sötétkék fémdobozából még a latakiás keverékeket kevésbé kedvelő pipatársaim is őrizgetnek egyet valahol a táskájuk mélyén, és időnként szomorúan állapítják meg, hogy „milyen kár, hogy nekem ez túl erős”. Persze, erős dohány, sokak szerint a legerősebb, de szerintem ez csak ízhatást tekintve van így, nekem bármilyen meglepő: „nikotinilag” nem olyan vészes. Pedig a latakiás dohány az, mely nem veszít az ízéből akkor sem, ha szentségtörő módon leslukkoljuk, így én bizony nem tudom megállni, hogy megmutassam időnként a passzívan beszívott cigifüstön pácolt tüdőmnek azt, milyen is a latakia és a perique (mit ne mondjak marha finom), de érdekes módon, nem szédülök meg ilyenkor tőle olyan nagyon mint anno, amikor kamasz koromban soha nem bírtam igazán leszívni a cigarettafüstöt, teszem hozzá szerencsére, mert így lett belőlem viszonylag fiatalon pipás. Kezdőknek azért nem ajánlom ezt a dohányt, feltéve, ha eddig nem dohányoztak, vagy „1mg-kutyifüle” cigiket szívogattak, a szivar, és a sodrós cigaretta híveinek viszont szinte kötelező (Shai Hulud és jarlaxe tudnának erről mesélni…).
Az első ismerkedés a Nightcappel kissé becsapós. Amikor felnyitjuk a dobozt nagyon intenzív latakia illat csapja meg szűz szaglóhámunkat. Mint amikor Józsi bácsi olyan erősen megfüstöli a sonkát, hogy az asszony, és egyéb fehérnép még véletlenül se tudjon fogyasztani belőle. Talán tartunk tőle, hogy ez annyira latakiás, hogy nem érzünk majd benne semmilyen más ízt, mint a másik végletnél, amikor a „generálszósz” elnyomja a dohány ízét. „Lehet, hogy ez most rossz lesz, de legalább büszke leszek magamra, ha el tudom szívni” - valami ilyesmi jár a fejünkben, amikor először tömjük a pipánkba, hogy azután már abból a pipából ne is tudjunk mást pöfékelni. De nem. „Kissé erős, ámde jó”- állapítjuk meg az első tömet után. Aztán ebből hamar beszerzünk egy dobozzal, ilyen kell, hogy legyen nekem is, még ha nem is fogom túl gyakran szívni. Aztán a 3.-4. tömet után bújnak elő igazán a latakia fanyar füstössége mögött a dohány remek ízei, a perique ugyanis igen finom dohány, annak ellenére, hogy állítólag a legerősebb a világon, édes jellegű, persze ez komoly, testes édesség, nem olyan gyümölcs-vaníliaszószos ”dán jellegegű, médin germani” típus.
Az elején azt írtam, hogy királyi dohány. Ezt a minőségére, és a presztízsére értettem, a Nightcap hangulata viszont nem túl arisztokratikus. Az ősi természet vadsága jut róla az eszembe. Igen, sámán ő, teliholdas éjszakán, koromfekete ruhában, méteres lángokkal játszva, akinek az a feladat jutott, hogy az emberek, és az anyatermészet között közvetítsen. Ez a dohány az összes őselemet magában hordozza. A latakia illata és színe földanya: belőle sarjadt ki minden élő, így a dohány is, és annak egyetlen kivételezett fogyasztója, az ember. A perique illata, és a doboz színe vízanya: ő adja földanya termékenységét, lágyítja fanyar, testes ízeit, felfrissülést ad nekünk. Tűzanya tartja izzásban a dohányt, nélküle nincs élvezet, a dohány tárgy marad nélküle, ha okosan bánunk vele, tűzanya egyesíti a dohányt levegőanyával, kékes füst formájában, melyet rövid időn belül teljesen elfogyaszt levegőanya, és a dohánynak csak az illata marad benne.
Sokan azt mondják, a latakiás keverék ízei igazán télen jönnek ki. Nos ezt a nézetet én nem osztom. A latakia az, ami nekem minden évszakban finom. A napszak viszont valóban nem mindegy. Én a Nighcapet leginkább egy jó kiadós vacsora után tudom értékelni, de semmiképp nem elalvás előtt, ahogy a neve alapján gondolnánk. Füstjének illatára minden bizonnyal legtöbben azt mondanák, hogy ez aztán egyáltalán nem hölgybarát. Meglepő, de eddig nekem senki nem panaszkodott különösebben az illatára, egy hölgy még kellemesnek is találta, csak az unokabátyám (régebben nagy világoskék pellmell rajongó) mondta azt rá, hogy: „Eeej de érdekes szaga van ennek a pipadohánynak”. Igen valakinek örökre csak érdekesség marad, de aki rá tud állni a hullámhosszára, az az ősi természet rég elvesztett harmóniájából, az univerzum állandónak látszó, ám mégis folyamatosan változó titokzatos világából kap egy kis ízelítőt. A NAGY NIGHTCAP mellett könnyen megérezhetjük, milyen kicsi is az ember, és bár az élet fanyar ízű gyakran, mégis szép. (Tom Dunhill)